futás, ami nem lett futás

Május 1. A munka ünnepe. A felvonulások kora lejárt. Mégpedig úgy, hogy én már nem is vonultam fel. Kimaradt. A Ferences gimnázium nem lett kivezényelve Kolos atya által a Felvonulási térre, hanem... hanem semmi.
Hát egy gyenge pillanatban úgy döntöttam, hogy fussunk a Városligetben. Egy kedves barátnőm ott lakik közelben, hát együtt indulánk. Már őt megközelítendő is furcsa érzés kerített hatalmába. Itt nagyon sok ember van. Nem valószínű, hogy a 60-as évekről szóló Terror háza kiállításra jöttek. De az sem, hogy tüntetés van az X nagykövetséges előtt, hisz az max 100 fős szokott lenni, és azért itt jóval több ember lézengett. Kiérve a Hősök terére szembe jött velem a Majális. Ami nem baj, mert lehetnek kisebb Majálisok, de ez egy hatalmas Majális volt. A Hősök terétől egészen a Pecsáig. Ami azért ismerjök be, magunk között is, tényleg hatalmas. Erre inni kell mondánd, beszereztünk két doboz sört, majd megmásztuk a Városligeti dombot... amiről nem is tudtam, hogy létezik és leültünk és megittuk. Majd mégegyet, majd egy kis perecet, lángost, és valami nagyon szart, amire azt mondták, hogy nagyon jó lesz. Tehát tele zabáltam magam. De hát itt már rég nem futásról volt szó, hanem erről a szociológiai csodáról. Én mint amatőr szociológs sem, hihetetlen közönséggel találkoztam. Nem is tudtam, hogy ilyen létezik. Egyrészt kisebbség lettem. Mint New Yorkban, mint amikor a Central Parkban eljutsz a 120. utca környékére. Körülötted csak fekete emberek vannak, és megérted milyen másnak lenni, amit nagyon nehezen érti meg az ember, mikor ő a több. Itt is volt egy olyan, ahol majdnem mindenki roma volt. Furcsa érzés volt. Az emberi viselkedés megváltozik. Semmilyen szinten nem vagyok ellenséges velük, de nem is értheti meg az emner őket, amig nem kerül olyan helyzetbe mint ők. Erre jó volt, még ha tulajdonképpen egy pár perces élmény volt.
De vettem még szilvalekvárt, meg öööö fakupát, meg sajtot.